Egy olyan világban, amelyet gyakran káosz és bizonytalanság ölel körül, ritkán vannak olyan pillanatok, amikor mély világosság ragyog fel, mint a világítótorony a sötét égen. Simon számára egy ilyen pillanat érkezett évek várakozása után, amikor egy olyan döntés küszöbén állt, amely újra meghatározta volna létezését.
A színpad készen állt, az érzelmek tetőfokára hágva, amikor Simon, izgalmában remegő ujjaival, végre megnyomta a gombot, amely valami rendkívüli ígéretét hordozta. Ez volt az a pillanat, amelyre vágyott, az erőfeszítések és álmok csúcspontja, amelyek mélyen beleivódtak lényének szövetébe.
Amikor a gomb reagált érintésére, Simon szíve izgalom és aggodalom között ingadozott. Ez nem csupán egy spontán cselekedet volt, hanem egy tudatos döntés, egy ugrás a bizonytalanságba.
Megtartott lélegzettel térdre ereszkedett, szemeiben néma vágy fénye ragyogott, miközben a maga előtt álló alakot nézte. Ez a sebezhetőség gesztusa volt, elismerve azt a mély erőt, amely a lélekemelő dallamokban rejlett, amelyek egykor értelmet adtak életének.
„Énekelj még egyszer,” suttogta, hangja alig hallatszott a levegőben nehezedő várakozásban. Ezekben a három egyszerű szóban egy egész univerzumnyi vágy lakozott, egy lángoló sóvárgás, hogy kapcsolatba lépjen önmaga egy részével, amely hosszú ideje rejtve aludt.
Simon számára a zene nem csupán hangjegyeket vagy harmonikus dallamokat jelentett; ő volt az élet ere, egy reménysugár, amely átvezette a legsötétebb éjszakákon, és megvilágította a megváltás felé vezető utat.
De valahol az úton a zene megakadt, egykori hatalmas varázsa eltűnt létezése háttérébe. Ez egy veszteség volt, amely ürességet hagyott a szívében, egy üres teret, amely újra megtöltésre vágyott.
